Ősz idegenben

bőrödön bandukol az éjszaka:
kutatja az elmúlt nyár nyomát.
Kicsit elmereng térded hajlatában,
árnyékos völgyben,
hol nemrég még láva mart utat -
meleg után kutat:
megcsiklintja a hasadat,
nyakadra selymesedik,
verejtékben mossa magát tisztára,
álmot sző pihegő hajszálaidból. 

Ilyenkor, hajnaltájban,
mikor szemed alatt az a három apró ránc pihen,
álmod táncra kél.
Lába földet ér,
felfut a tapétán.
Villámgyorsan, mint egy falon kúszó inda,
s lassan, mint a gondolat,
kiugrik a nyitott ablakon,
belerobban a nyári éjszakába,
ahol nincs fent és lent,
nincs irány, se ok,
se csillag, se mozdulat -
csak egy álom és egy megfagyott pillanat. 
 
hová mennél álomtalanul,
oda, hol már a madár sem jár?
nem látod, az ősz milyen idegen?
nem érzed, mily távol a nyár,
miközben vacogsz, paplan alatt, hidegen?

Felébredsz hirtelen,
s, mint ki soha meg nem javul,
azon töprengsz,
hogy mondják magyarul:
Istenem.